Füstkarikák
Nikolett szájából
sohasem esett ki a cigi.
Az infarktust is
csak azért élte túl,
hogy utána rágyújthasson.
Emlékszem,
milyen édeskés dohányillata volt
annak a rafinált kis hálóingnek,
amit az ajándék
egyiptomi cigarettám
tiszteletére vett fel,
amikor legelőször
tüdőztük le
teljes mélységig
egymás dohányfüstjét.
Szokása volt, hogy rádőlt
a bőrkanapé támlájára
és kéjesen eregette
a füstkarikákat,
miközben Jenő – a férje –
hátulról szuszakolta,
hogy a végén kiverje
a parazsat szemrevaló tajtékpipájából,
a mindenütt feltalálható
hamutartók egyikébe.
Nikolett elfolyó
magzatvizének is
aromásított dohányillata volt
és halványkék füstcsíkok
színezték törtfényűre.
Kisnikol nikotin-sárga
ujjacskákkal született
koravén-ráncosan
és aznap halt meg rákban,
amikor Nikolett
üszkösödő lábát amputálták.
Sírocskáján pufók angyalkák
nargilét szíva múlatják
az időt.
Néha én toltam ki hozzá
az anyuskáját,
mert Jenő
az oxigénpalackjával,
és szemrevaló tajtékpipájának
tömködésével volt állandóan elfoglalva.
Hogyan tudtál
leszokni rólam? –
kérdezte tőlem elfúló
rekedtes hangján Nikolett,
és elmélázva figyelte,
hogyan duzzasztja
egyre nagyobbra
a szájából kiáramló füst
fölöttünk a felhőket.
Jenő a barátom volt – mondtam –
miközben leheletem
kibukó foszlányai
versenyre keltek
az égő dohány
fájdalmas emlékeivel.
Képek
A nyugalom megzavarására alkalmas képek rejtőznek az avatárok alatt. Ezek a vers hangulatához igazodó, fülledten erotikus, helyenként pornográf és többnyire érdekes fotók vagy fotómontázsok. A weblap gondolatával egy időben születtek.
Csak akkor kattints a képre, ha már elmúltál 18 éves és nem riaszt az esetlegesen bizarr látvány!
Visszatekintés
Pár szó a vers keletkezéséről
Az utolsó vers. Ha esetleg írok még valaha, az ilyen soksoros minipróza jellegű lesz. Nem botladozom tovább verslábakon, kereszt és kínrímek tengerében. Felnőttem.
A felnőttek nem ácsingóznak koraérett fruskák bugyija után, nem zengik tele a fürdőszobát és a jobb sorsra érdemes papír fecniket infarktusos barlangos testek kibuggyanó dalaival. A felnőttek a jól bejáratott üregekben, alig síkos ösvényeken szöszmötölnek, húzzák-vonják maguk után csigatestük elcsöppenő sóvárgásait és magabiztosan fordulnak oldalukra, amikor kicsusszan az éjszaka csúfolódó, véreres nyelve pukkantva egy aprócskát az egészre.
A felnőttek nem akarják megváltani a világot, megmagyarázni a történelmet, elhitetni azzal a ráncos, nyálkás, töpörödött, vonyákolástól gülüszemű, feje-bele nagy poronttyal, hogy életüknek értelme lesz a tébláboláson, zabáláson, munkálkodáson, reprodukáláson kívül is.
A felnőttek addig nőttek, míg bájos úszógumijuk bőrtágulásos zsírkibuggyanást produkált a derekuk, hasuk, fenekük, lábaik, pocijuk, puncijuk és mindenük körül. És nem csak fel(nő)ttek, de fel(hím)tek is. Más dolguk nem lévén várják a halált.